A hagyományos wicca vallásban a jelölteket a főpap vagy főpapnő avatja be. A covenek hagyományosan komoly tudást kizárólag avatás után tanítanak, azonban gyakorta előzi meg a beavatási rítust valamiféle felkészítési időszak. A tanulóidő gyakran egy év és egy nap, amelynek végén a jelölt vizsgát tesz az elsajátított ismeretekből, és bizonyságát adja mesterségbeli tudásának.
A wicca olyan országokban, kultúrákban és vidékeken is megjelent, ahol nincsenek tapasztalt avatottak, akik társaik élére állhatnának, ilyenkor nincs főpap és főpapnő az újonnan jöttek oktatásához és beavatásához.
Vannak, akik úgy vélik, elegendő kijelenteniük magukról, hogy wiccák, esetleg nem kívánnak hosszas tanulási folyamaton, beavatásokon és nehézségeken átmenni. Akik a maguk útját járják, vagy nem találnak covent, avatás helyett egy önfelajánló rítust végeznek, amellyel elkötelezik magukat az Istenek felé. Ha úgy érzik, nem tudják egyértelműen meghatározni, mi teszi pontosan a wiccát, önmaguk határoznak meg maguknak egy célt adott határidővel: például tíz, wiccáról szóló könyv elolvasását, füstölők, gyertyák, és varázspálcák készítését, vagy a gyógynövények és mágikus rendszerek tanulmányozását. Tanulmányaik feljegyzése a kiindulópontja egy személyes mágikus naplónak. Amennyiben elégedettek teljesítményükkel, wiccának tekintik magukat.
A Wicca olyan hit, amely a világ egyensúlyát és természeti erőit tiszteli. Erőteljesen összpontosít arra, hogy az ember újra megtalálhassa a természettel való harmóniát és egységet. Ily módon maga a Wicca a “lélek eszköze”. Mint minden más vallás, a Wicca is arra keresi a választ, hogy hol az ember helye a világban, és mi a célja.
A Wicca vallás hagyományos szempontból leginkább duoteistának tekinthető – ez azt jelenti, hogy két Istenséget tisztel. Mivel a Wicca természetvallás, ezért az (emberi) természetből merít inspirációt – az általános tapasztalat pedig az, hogy létünket mindannyian egy apának és egy anyának köszönhetjük.
Általános értelemben elmondható, hogy a természetben megjelenő duális ellentétpárok interakciójából jön létre minden – ezt a Wicca vallás úgy fogalmazza meg, hogy az Istenek Szerelméből jött létre a világ.
Az Isten és az Istennő egyazon megfoghatatlan princípium, a Szellem két manifesztációja, két oldala. Önmagában a Szellem egysége nem értelmezhető, csak az Isten és az Istennő dualitásán keresztül (ahogy a világban is a fény árnyékkal jár, stb.).
Hitünk szerint ugyanazok a férfias és nőies princípiumok jelennek meg minden vallás Isteneiben és Istennőiben, mint a Wicca Istenében és Istennőjében, ezért sokan úgy gondolják, hogy minden Isten és Istennő tulajdonképpen az Isten és az Istennő aspektusainak, megjelenési formáinak tekinthető.
A különböző Istenségek tehát az Isten és az Istennő különböző oldalait fejezik ki, de fontos tudnunk, hogy külön személyiségük, egyéniségük is van. A Wicca irányzatok saját gyakorlatukban általában meghatározott néven szólítják az Istent és az Istennőt, olyan néven, amely számukra az Isten/Istennő teljességét fejezi ki. Az Ezüstvér Boszorkányhagyományban az Istennőt pl. Artemis néven imádjuk, mert őt eredetileg is mint a mindent magában foglaló Istenséget imádták – később alakult csak ki az az elképzelés, hogy Artemis a harcos Leányistennő a görög vallásban.
Az Istenek, mint spirituális létezők, sokkal összetettebbek, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, hiszen a spirituális valóság is végtelenül komplex, és mindenki kicsit másképpen éli meg. Így az Istenek is mások mindenki, és minden irányzat számára – Artemis is más egy Ezüstvérű Wiccának, egy hajdani kis-ázsiai Papnak, és egy kései görög polgárnak. A névazonosság csak egy „nagyjábóli” azonosságot jelent, de ugyanazokon a neveken különböző helyeken és időkben kissé különböző Istenformákat hívtak.
Vannak olyan Istennevek, melyek csak egy bizonyos embercsoport számára bírnak jelentőséggel, és csak ők ismerik őket – ezeket hívjuk titkos Istenneveknek. A misztériumhagyományok általában, így sok Wicca Tradíció is rendelkezik ilyenekkel. A titkos Istenneveket úgy foghatjuk fel mint csatornákat, vagy „belső telefonszámokat” az Istenekhez – erősítik egy irányzat összetartozását, és az Istenekkel való kapcsolatukat. A titkos Istenneveket kár megpróbálni megtudni, kitalálni – annak, aki az adott Tradíciónak nem beavatottja, semmi hasznuk nincsen – olyan, mintha lenne egy telefonszámod, de telefonod nem.
A Wicca gyakorlóinak semmi nem határozza meg – az adott Tradíció szabályain kívül – hogy milyen Isteneket tisztelhetnek, és milyeneket nem. Általában véve az Istent és az Istennőt olyan néven érdemes szólítani, amelyek már a régmúltban is az Isten és az Istennő teljességét fejezték ki. Nem annyira jó ötlet pl. az Urat Anubis néven imádni, mint a Mindenség Urát, mert Egyiptomban sosem tartották annak – csupán a halottak útvezetőjének. Azzal viszont semmi probléma nincs alapvetően, hogy miután belsőséges ismeretre tettünk szert Anubis jelleméről, tisztelegjünk előtte, mint a Mindenség Urának megjelenése, ha mi ezt fontosnak érezzük