Lughnasadh – Lammas – Új kenyér ünnepe

Lughnasadh – Lammas

 Lughnasadh vagy Lammas ünnepét úgy emlegetik, mint a három aratási ünnep közül az elsőt. Az északi féltekén Lammas idején takarítják be először a gabonát és szedik le az érett gyümölcsöket.

A gabona, és a gabona közül is leginkább a búza az ünnep jelképe. A hagyományok szerint a búza utolsó kévéjét szokták megkoronázni az aratóünnepség keretében. Az aratómunkások fizetségének egy részét gabonában kapták, így egyértelműen a Lughanasadh vagy Lammas a bőség ünnepe.

Ilyenkor a gondolatok leginkább a képletes “aratás”, azon ajándékok és áldások körül forognak, amelyeket az elmúlt év során halmoztunk fel. Nagyszerű időszak arra, hogy mérlegre tegyük azt, amit “learattunk”, és eldöntsük, hogy mely részét fogjuk megosztani másokkal.

Ilyenkor kell elválasztani a búzát is a pelyvától, szó szerint és képletesen is. Ahogy a szárat és a héjat kiszelelik az értékes gabonaszemek közül, úgy kell kirostálni mindazt, ami haszontalan, hogy megtarthassuk azt, ami megőrzésre méltó.

Sokan a Lammas ünnpéhez egy másik fontos témát – az áldozatot – kötik. Ők úgy hiszik, hogy a “Lammas” szó a “Loaf Mass”, vagyis kenyérmise kifejezés elferdítéséből ered.

A kenyérmise ősi európai ünnep, amelynek során az első betakarított búzából sütöttek kenyeret. A búza vagy gabona a férfi Isten szimbóluma. Ilyenkor a wicca hagyományban az Isten halálát ünneplik, aki ilyentájt lemond hatalmáról, és önkéntes áldozatot hoz, hogy az embereknek legyen mit enniük. Ezt követően alászáll az alvilágba, hogy később újjászületve felemelkedhessen onnét.­

Új kenyér ünnepe:

A magyar ember mindenkor „Életnek” nevezte a búzát, a legfontosabb kenyérnövényünket. És valóban „Élet” minden egyes gabonamag. Mert ezek a kicsi magok bármikor képesek életre kelni. Magukban hordozzák az „Életcsírát”, a magba zárt kozmikus energiát.
Magyar elõdeink a legkorábbi időktől foglalkoztak gabonatermesztéssel. A legrégebbi nyomok öt gabonafélére, a KÖLESRE, az ÁRPÁRA, a HAJDINÁRA, a BARNA RIZSRE és a BÚZÁRA utalnak. Ezekbõl kenyeret, lepénykenyeret, langallót-lapónyát, kövön sûlt leppencset és hamubasült pogácsát sütöttek. Emlékét népmeséink is õrzik.

A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-Györgynap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás napját gondosan megválasztották. Új holdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniok.

Mágia szertartást is szoktak ilyenkor végezni, amely varázslat, a megosztásra és arra a hagyományra épül, hogy az utolsó búzakeve mágikus módon áldást hoz a barátainkra.

Narancs vagy aranyszínű gyertyát használnak, búzakalászokat kilencesével összefonják és átkötik szalaggal, majd minden kalászhoz valamilyen jókívánságot kötnek (cédulát is lehet használni, amelyen a jókívánságot feltüntetik). Ezt követően a fonatokat egy kosárba teszik, ahonnan minden résztvevő húz egyet.

  • Aratás aratás, mindent learattunk.
  • A munka végetért, most hát mulassunk!

A mágikus szertartások között olyan is van, amely búzaszellembűbájt használ a következő év bőségéért.

Szellem kalitkát készítenek, vagy a búzaszálakból bábut vagy figurát fonnak, amely megragadja a búza szellemét.

Ha valaki ilyet tart a házában, az egész évben biztosítja magának a bőséget.

Az arató részesek a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászokat és mezei virágokat harang alakúra köröttek össze. Néhol szalmából készült csigaszerű fonadékkal vagy táblákkal díszítették, a helyi szokásnak megfelelően. Ezt lányok vagy legények botra akasztva vitték hangos nótaszóval, esetleg cigányzenészek kíséretében a gazda udvarába .­

A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és alatta megkezdődött az ebéd vagy vacsora, melyről a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott. Az aratókoszorút sok helyen karácsonyig őrizték, és akkor a madaraknak adták, míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, vagy útszéli keresztre akasztották.

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka befejezésekor különösebb ünnepséget, erre a szegényebbeknél csak akkor került sor, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. Ilyenkor a megvendégelés kötelessége a házigazdáé a munka közben éppen úgy, mint annak befejezésekor.­

A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor először kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza. Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.
Az élesztős kenyér újabb “találmány”, Közép-Ázsiában lepény-lapónyát, készítenek a mai napig, ahogy azt korábban őseink is tették.
 

  • ….”Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”…
  • Úgy legyen, jusson mindenkinek!­

Az új kenyeret a június végén frissiben learatott búzából készítették.Nem vártak vele augusztus 20.-ig, hogy azt ünnepi keretek között megszegjék.

Ezt a szokást a kommunista hatalmak vezették be.

Az új kenyér ünnepe valójában gazdag mezőgazdasági hagyománykört idéz fel. Az aratóünnep az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokás volt, amely a középkorig nyúlik vissza. Különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik: az aratás befejezése után a részesaratók búzakalászból, mezei virágból csigaszerű, korona vagy koszorú alakú aratókoszorút (ritkábban búzababát) kötöttek, és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték, a koszorút vagy vivőjét bőségvarázsló, esővarázsló célból bőségesen megöntözték, lelocsolták.

A gazda megköszönte az aratókoszorút, majd áldomást ittak, gyakran étellel is megvendégelték az aratókat, a vendégség rendszerint tánccal fejeződött be.  Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztották. Vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a következő évi termést.

Az aratóünnepek gazdag hagyományát a nép ajkán megmaradt népdalaink, hangszeres zenéink is megőrizték.