ATHAMÉ
A boszorkány kétélű varázskése mágneses fémből készült. Markolata gyakran fekete, pengéjére mágikus jeleket véstek.
Az athame egy szertartásos kés/tőr, amely néhol a tűz elemének felel meg, néhol a levegőnek (én inkább tűz elemeként használom, hisz már magában a megmunkálásban több szerepet játszik a tűz, mint a levegő). Ugyanígy egyes hagyományok a fekete nyelet kívánják meg, s egy másik fehér nyelű tőrrel vagy sarlóval (bolline) vágnak. Ha nincs más, lehet ez egy régi kés, de érdemes minden tárgyat megtisztítani. Alább egy egyszerűbb megtisztító és felszentelő varázslatot leírok. Nagyon sokféle athamét árulnak már, sőt el is lehet készíteni vagy készíttetni. Jómagam fekete nyelű, kétélű tőrt ajánlok, de bármelyik megfelel, hisz legyen az kanárisárga nyelű, tökéletesen működik. Ezekkel lehet a kötélvarázslatoknál elvágni a kötelet, megkeverni a sót és a vizet, főzeteket, varázskörbe írhatunk, megidézhetjük a fároszok (őrtornyok) urait, isteneket, határok kijelölése, a variációk végtelenek. Mint feljebb említettem egyes boszorkányok két tőrt használnak. Egyikkel csak vágnak, a másikkal az energiát vezetik, kijelölik a varázskör határát. Nem rossz ötlet, de a legtöbbünk kezdetben örül, ha egy tőrt is beszerez.
A Wiccák legfontosabb fegyvere és ceremoniális eszköze a tőr, más néven Athame. Jelen cikkben arra szeretnénk válaszokat kapni, honnan származik, milyen hatásokra került bele a Wicca eszköztárába és kapott ilyen kiemelt szerepet. Természetesen sosem fogjuk állitani teljes bizonyossággal, hogy ezek azok a pontok, melyek Gardner megfontolásaiban a fő szerepet játszották, mikor kialakitotta a Wicca eszközrendszerét, hiszen ő maga soha nem mondott erről sokat, igy csupán találgatni tudunk. Ennek ellenére fontos támpontokat adhat a kutatáshoz az a kulturális, történelmi és mágikus háttér, melyről tudjuk, hogy Gardner rendelkezésére állt.
Az Athame eredetének kutatása érdekes kérdéseket vet fel a Mesterség gyakorlásának kezdeteivel és magával a Mesterséggel kapcsolatban is. Harrison a Roots of Witchcraft c. könyvében azt sugallja, hogy az “Athame” szó a görög athanatos-ból származik, melynek jelentése “halhatatlan”. Idries Shah azonban azt állítja, hogy az al-dhame – “vérfakasztó” szó a sokkal valószínűbb eredete, mely a Mesterség szavait értdekes kapcsolatban hozza az misztikus Aniza iskola gyakorlatával, melyet Aba-Al-Atahiyya alapított a 8. században, s főleg Marokkó és Andalúzia vidékén terjedt el. Ez azt sugallná, hogy a modern boszorkányság sokkal inkább a szufi, mint a korai görög misztériumiskolákhoz kötődik, és arab eredetű szavakat vett át, mint a “coven” (“ka-fan” – “kanyargó lepedő” – a szemfedélre utal), és a “szabbat” (“az zabat” – “a hatalmas v. erőteljes alkalom”). Robert Graves szintén arab eredetet tulajdonít a szónak, szerinte jelentése alapján az Athame a nyílvesszővel lenne rokonítható (arab al-thame, al-dhame). Érdekes adalék lehet még megemlíteni, hogy az az arab szöveg, mely ezt a szót tartalmazza, egy spanyol mágikus csoportról is említést tesz, akik “a Kétszarvú táncát” járták rítusaikon.
Ezzel szemben James W. Baker azt állitja, hogy az athame szó az ófrancia attame-ből származik, melynek jelentése nagyjából a “vágni” igével egyezik meg.
A klasszikus irodalomban a fekete nyelű tőrre a Claviculae Salomonisban találhatunk utalást, mint “Arthame”. Ez a szó feltehetőleg a latin artavus szóból ered, melynek jelentése tollszárfaragó kés. Ez a szó ismert volt a középkori latin nyelvben, de nem volt széles körben elterjedt a használata, feltehetőleg ez magyarázza, hogy néhány francia és itáliai kézirat nem fordította, s igy az egyes változatokban torzult alakban előfordul, mint artavo, artavus, arthana, artanus, arthany vagy arthame. A XVI. századi Johannes Balbus de Janua a szót az arto, artas (beszűkiteni) szóból származtatja, mig elődje, a XIII. században élt John de Garlande szerint az “Artavus, melyet a franciák kenivetnek neveznek, egy kicsiny, de hosszú kés, melyet a Művészetről (art) neveztek el, mivel a művészek eszköze volt”.
A Claviculae Salomonisnak Gardner feltehetőleg egy modern, francia verzióját ismerte, egyes kutatók szerint Grillot de Givry Boszorkányság, Mágia és Alkímia c. könyve alapján, mely arthane, illetve arthame névvel illeti a rituális tőrt. Történelmileg a tőr igen sokszor megjelenik a pogány gyakorlatban is. Az egyik legkorábbi ilyen egy, a második századból származó görög vázán látható ábrázolás, melyen két nő tiszteleg a holdnak, egyikük egy faággal (melyet tekinthetünk pálcának), másikuk egy rövid kardot tart. Doreen Valiente azt mondja, hogy ebből a rövid kardból fejlődhetett ki az Athame.
Egy másik ismert ábrázoláson Háromarcú Hekaté, a boszorkányok istennője egy, az ősi Rómából származó, vésett ékkövön jelenik meg, három pár kezével egy égő fáklyát (hagyományosan Hekaté jelképe), egy korbácsot és egy tőrt tart; és Olaf Magnus a History of the Northern Peoples (Róma, 1555) c. könyve tartalmaz egy fametszetet egy boszorkányról, aki démonokat irányít, melyeket megidézett egy kést vagy tőrt lóbálva, és kétszer vagy háromszor meghúzva egy képzeletbeli kört egy gyermek vagy egy idősebb személy körül; majd leírja, hogy ez a dolog erős védelmező a mérgek, varázslatok és bájolások ellen. Az Egyiptomi Halottaskönyvben számos ábra található, mely a meghalt ember lelkét ábrázolja, aki a Másvilág különböző, ellenséges entitásai ellen úgy védelmezi magát, hogy kést tart fel ellenük. Tenier neves festményén (“The Departure For The Sabbath”) szintén egy fekete nyelű tőrt láthatunk, melyet a talajba szúrtak a boszorkányok mágikus körének szélén.
Az is elgondolkodtató, hogy az ír népi varázslatok igen sokszor hivatkoznak egy “fekete nyelű tőrre”, melyet nem neveznek semmilyen különleges néven, de jól látható, hogy fontos eleme volt az ír népi mágia rítusainak. Még ha a mágikus tőr – különösen a fekete nyelű – használata a pogányok körében a korai időkből származtatható is, sok szerző modern használatát úgy tekinti, hogy Gerald Gardnertől ered, ki igen kedvelte a tőröket és mindenféle éles fegyvert (mint ismeretes, egy könyvet is írt a maláj tőrökről és más kézifegyverekről, mely a mai napig nagyon híres, hiteles és elismert szakkönyv a gyűjtők körében.). Ezek a szerzők rámutatnak arra is, hogy a boszorkányok által használt szimbólumok ugyanazok, mint amik az arthamén avagy a Claviculae fekete nyelű tőrén megjelennek. Könnyen vitába lehet szállni ezen állítással, hiszen a fegyver használatát a középkori mágusok a pogányoktól is átvehették, s ez az idea jelenítődik meg a bevéséseknél is, melyek nem hagyományos mágikus írások.
Amennyiben kutatásunkat nem csak a fekete nyelű tőrökre terjesztjük ki, de megfontolás tárgyává tesszük az összes ősi mágikus tradíciót, melynek gyakorlása során rituális tőrt használtak, a példák száma igen nagy. A rómaiak secespita nevű hosszú, vasból készült, elefántcsontnyelű tőrét áldozatok bemutatására használták a papok, a zoroasztriánus vallás papjai a kaplo nevű tőrt, dárdát vagy mutatóujjukat használták arra, hogy rituális kört (karsha) húzzanak. Az ortodox szikh tradíció rituális tőre a kirpan. A keleti tradíciókban is igen sok rituális tőr lelhető fel, mint például a tibeti phurbu, vagy a Gardner által is jól ismert, maláji keris.
A fekete nyél kérdéskörében érdekes támpontot adhat a skót felföld hagyományos tőre, a skean-dhu. Ezt a tőrt a tradicionális skót népviselet részeként hordták, általában a zokni szárába tűrve. Nyelét általában kemény tölgyfából vagy szarvacsagancsból faragták ki. A skean-dhu fekete nyelű, és neve – mely eredetileg a gall sgian-dubh szó származéka – is tartalmazza a “fekete”, dubh szór. A dubh-nak azonban van egy másodlagos, és ebből a szempontból sokkal fontosabb jelentése is: rejtett.
Az Athame lehetséges eredetével kapcsolatban még egy utalást lelhetünk fel, ha összehasonlítjuk használatát a fehér nyelű tőrrel (Boline), mely arra való, hogy “a Művészet minden Eszközét elkészítse”. Különösnek tűnhet, hogy két penge van, mely felcserélhetőnek tűnik, egyikük azonban olyan szent, hogy az olyan mundán feladatokat nem lehet elvégezni vele, mint a gyógynövények vagdosása vagy a szigillumok bevésése, ez használhatatlanná tenné a fegyvert. Shah, miközben sorra veszi a hasonlóságokat a Dhulqarneni és a középkori boszorkányság közt, összeveti a beavatási rítusokat, melyek mindegyikében a körben a jelöltet fekete nyelű tőrrel “”szólítják fel” (nem Karddal!). És ez használatos minden irodalmi műben vagy népdalban, melyben pogány áldozatokról esik szó, akár légyen az a Napisten, beteljesítve hét- (vagy nyolc-)éves uralkodását, akár a Gabonakirály, melyet évente levágnak. Mindkét esetben olyan fegyverről van szó, mely “vérfakasztó”. Tisztán gyakorlati okok folytán egy ilyen fegyvernek a nyelének szintén keményfából kell készülnie, mely ideális esetben sötét színű (fekete), hogy a vérfoltok ne látsszanak meg rajta. A legszentebb fegyver – a boszorkányok igazi “munkaeszköze – épp ezért az lesz, mely az emberek végzetét irányítja, a közvetítő köztük és az istenek között, mivel az istenek legvégső szentsége az, hogy ők élet és halál urai.